Így ez a pár gondolat semmiképp sem lesz szakszerű, de reményeim szerint elfogult sem – csak szubjektív. A cím magyarázatához még annyit, hogy az első nem véletlenül van idézőjelben, bizonyára sokan tudják a múlt részleteit, de nem akarok a történelemmel foglalkozni. Az viszont tény, a csapatot alkotó játékosok nem tapasztalatlan kezdők. Talán azzal ők maguk is egyetértenek, hogy ez az év a Div. III.-ban arra feltétlenül jó volt, hogy tiszta lappal indulva a pályán bizonyítsák, hogy mennyit is érnek igazából – elég jól sikerült – és mindez még inkább összekovácsolta ezt a társaságot. Legalábbis kívülről így látom.

Bevallom január-februárban én magam is azt mondtam, nem szövegelni kell, játszani. Aztán elmentem  március 29.-én a Sportmaxba, a Nagykanizsa Demons elleni meccsre, és amit ott láttam, kezdte megváltoztatni a véleményem a csapatról. Ha igazi sportújságíró lennék, most ideírnám a végeredményt, de ott és akkor – bár egyetértek Pécsi Márkkal, hogy a mi kedvenc sportágunknak abszolút szerves része a statisztika – nem ez volt a fontos. Sokan azt mondták, a Div. II-es csapat tartalékosan érkezett. Talán ez így is volt, mint ahogy az is igaz, minden csapat annyit játszik az adott mérkőzésen, amennyit engednek neki. Én azt láttam, ezek a zöld mezes srácok komolyan gondolják, és minden csapatrészük megteszi a magáét a győzelemért. Ekkor már úgy gondoltam, aki idén Div. III. bajnok akar lenni, annak ezt a csapatot kell legyőznie – és megígértem Maár Norbinak, hogy az ő meccseiken nem fogok más feliratú pólót viselni.
 
Aztán elkezdődött a bajnokság. És mondhatnám, hogy csodát láttunk, de úgy gondolom, csak a megfelelő edzésmunka, az elszántság, és – ami számomra a legfontosabb – az utolsó pillanatig történő koncentrálás (a játék és az ellenfél komolyan vétele) eredményét. Az alapszakaszban négy mérkőzés, négy győzelem. Mindezt egyrészről 0 azaz nulla! kapott ponttal. Olyan valakinek, mint én, aki imádja a jó védekező játékot (méghogy az nem látványos; egy kemény, csattanós tackle, egy jó ütemben végrehajtott interception vagy egy, az ellenfél irányítóját „földközeli élményben” részesítő sack önmagáért beszél), „szívmelengető”. Nem is szeretnék senkit kiemelni, ez a csapatrész egyszerűen jó. Másrészről – hogy az offense kedvelők se maradjanak ki a jóból – majdnem 200 szerzett pont. Sőt, ha a tatai mérkőzés a mentőegység hiánya miatt nem marad el… Hiszen a lejátszott scramage-en közel 80 pont született, a hivatalosan „jóváírt” 35 helyett. És itt valamit feltétlenül ki akarok emelni. A remek futók (Lesi és Bóbis) – amihez persze jó OL is kell – mellett Csohány András irányítót. Mert végre láttam valakit a magyar mezőnyben a „nagyokon” kívül, aki mer és tud is passzolni. Tény, ehhez jó célpontok – és persze ismét az elmaradhatatlan OL – is szükséges.

Az elődöntő. Már én sem nagyon hittem benne, de végül a Budapest Wolves 2 ellen. (Norbinak tett ígéretemnek megfelelően „semleges” pólóban mentem.) És hogy ne mondhassuk, hogy a Div. III.-ban nincs fejlődés, a W2 partiban volt – legalább 1 negyedig – a Rebels-szel, sőt pontokat is csinált (mint később kiderült, egyedüliként) a korábban nem érdemtelenül dicsért védelem ellen. Aztán a nagyobb tapasztalat és tudás, sőt talán állóképesség is – ami nagy szó, mert minden Wolves csapatnál erős hangsúlyt fektetnek a kondícióra, és ez az amihez nem kell tehetség vagy sok gyakorlás, csak kemény edzés – felülkerekedett. Újra 50 pont a különbség.

A döntőre mindenki – én is – a Budapest Titans 2-t várta. Ennek a párosításnak meg lett volna a maga „pikantériája”. Nem így alakult. Bár ez közhely, de igaz, egy döntőben minden ellenfelet komolyan kell venni. Különösen egy olyat, aki egy sor Div. I-es játékost felvonultató csapatot tudott meglepni és legyőzni az elődöntőben. Ezen a napon sem volt kérdés, és az Újbuda Rebels a Jászberény Wolverinst 33-0-ra legyőzve, megnyerte az I. Duna Bowlt, ezzel a Div. III. bajnokai, feljutottak a Div. II-be.

Mindehhez csak annyit tudok hozzátenni, ez a bajnoki cím abszolút megérdemelt. A fiúk megmutatták, hogy nem a Div. III.-ba valók (van olyan sportág, ahol ez egy nagy múltú csapatnak nem annyira sikerült…). Gratulálok nekik, és az edzőknek. Úgy gondolom – látva ezt a csapatot, és a Div. II.-ből néhány mérkőzést – jövőre reális cél a Pannon Bowl megnyerése. Ennek a gárdának – játéktudás, a sport iránti maximális elkötelezettség (ami látszott abban, hogy minden meccsen 35-0-nál is végig koncentráltak és sosem volt „linkeskedés” a játékukban, másrészt sokszor láttam őket más meccseken a lelátón, ami az ő esetükben nem csak szórakozás, hanem tanulás is), és a csapatszellem (mert ebben a sportban a csapat sokkal fontosabb az egyes „sztároknál”) alapján – a legjobbak közt a helye. Most már csak kívánni tudok. Sok sikert jövőre – ja igen, Norbi, ha lesz pólóm, jövőre abban megyek a Div. II. meccsekre… Még több nézőt – ezt persze úgy általánosságban is kívánom szeretett sportágunknak. Remélem lesz egy igazán színvonalas hazai pálya is. És talán egy ilyen csapat mellé elférne egy jó cheerlaeder csapat – nem csak az esztétika miatt.

Tóth Zoltán